A jövő nem szűnt meg – csak kicsúszott a kezünkből. Miközben a világ városai már ma is tudják, milyen lesz az égboltjuk 2040-ben, és a globális rendszerek számítógépes modelljei évtizedekre előre rajzolják a fejlődés térképét, az egyéni ember emlékezete és figyelme egyre rövidebb íven mozog. A civilizáció tovább tervez, sőt pontosabban, gyorsabban, szigorúbb logikával, mint bármikor. De ezt a tervezést már nem az ember hordozza: algoritmusok szabják át a városokat, predikciós modellek írják a gazdaság ritmusát, és mesterséges intelligenciák rajzolnak jövőt ott, ahol egykor a képzeletünk dolgozott.
A jövőtervezés aszimmetrikussá vált. Fent, a gépi-emberi rendszerek határán, a jövő még létezik: kiépítve, kiszámítva, előre leképezve. Lent, az egyéni élet szintjén viszont megbomlott az idő iránya. A mindennapi ember lassan elveszíti a saját jövőképének súlyát: az információzaj elnyeli a hosszú távú gondolatot, a gyors megoldások kiszorítják a kitartást, és a figyelmet elforgatják a gépi ajánlórendszerek. Az ember ma már nem a jövő felé néz – csak az értesítései felé.
Ebben a törésvonalban születik meg a modern világ egyik csendes igazsága:
a jövőnek lesz terve – de az embereknek egyre kevésbé.
A civilizáció előrehalad, az ember pedig hátrébb lép. És talán ez jelzi legélesebben a korszakváltást: a jövő él és épül, csak nem bennünk, hanem nélkülünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
